És őrzök színeket, hangokat, mozdulatokat.

Egy térd alá érő, hátul hólos, világosszürke szűkszoknya – elsős tanítónőnk viselte.
Egy rövid hajból tupírozással készített konty – másodikos osztályfőnökünk, későbbi sógornőm frizurája volt.
Egy barnás öltöny, nevetős arc – harmadikos tanítónkat idézi.
Egy padon ülő, kötőtűkkel csodát művelő tanító – negyedikből.
Egy krémszínű, C-vel kezdődő rendszámú Škoda és egy zöldes-szürkés robogó – felsős osztályfőnökeinket idézi.
 
Kitörölhetetlen a tornaünnepségek fekete klottnadrágja és meze, alsós korunk könyökvédője, elsős olvasókönyvünk borítója, benne pedig az Ottó ütött, talált ötöt tanszöveg, a farsangi bálok színes krepp-papírból – általunk is – készített sapkája.
 
Hallom a tintába mártott toll sercenését, egy dúdolt dallamot, amelyet másodikosként még a vigyázzálláskor sem tudtam abbahagyni...
 
És milyen megrendülten énekeltük az iskolaudvaron a Repülve jön egy madárkát, amikor egy tragikus húsvéti locsolkodás után soha többé nem volt velünk az osztálytársunk, pedig még a karácsonyi ünnepségen azért játszhatta el a vadász szerepét, mert neki – pontosabban apukájának – volt puskája.
 
„Néha furcsa hangulatban" – gitár helyett seprűvel kísért – dalokat adtunk elő az osztálydélutánon.
 
Bennem él a 2400-as számú Kossuth Lajos úttörőcsapat, vigyázz, zászlónak tiszlelegj!-felszólítás, a „szép, szép csillebérci tábor" Ó, olé-dala. És az óra elején kötelezően elénekelt – talán a magyar népdalkincs legrövidebb négysorosa, a – Szállnak, szállnak, peregnek a levelek...
 
 
Aztán voltak vágyakozások, szorongások, izgalmak...
Miklán Sziszivel mennyit álmodoztunk a réten át, úton hazafelé arról – bár nem jártunk mozgólépcsőn, nem tudtunk repülőtéri lépésgyorsítóról –, milyen jó lenne, ha a réten átvezető futószalagra felállva jutnánk haza.
Mennyire titokzatos volt az általunk gyártott Akcsebuk Tide, Icsákul Igyrögy, Aldud Akire és Kirázsuh Ókidli név.

De emlékszem arra is, amikor egyik nap csak az iskolaajtóban vettem észre, hogy nincs nálam a táskám... és arra is, amikor a mosdóban kellett megcsinálnom az elfelejtett oroszleckémet.

Mekkora félelemmel teli nevetés fojtogatott valamennyiünket, amikor egyik osztálytársunk az énekkönyvébe azt írta: Liszt a kredencben.

És milyen óriási kihívást jelentett, amikor 7.-ben új, bejáró, aztán végtelenül megkedvelt osztálytársaink lettek. 
Azokra a társainkra pedig, akik sem testi, sem lelki valójukban nem lehetnek itt közöttünk, emlékezzünk szeretettel.
 
 
Nekünk jó iskolánk volt. Természetes módon nevelő. Odafigyelésre nevelő. Tiszteletre nevelő. Útra indító, életre szóló iskolánk volt a dunaegyházi általános iskola.

A „fogjátok meg az új osztálytársatok kezét", „üljetek a rosszalkodó mellé a padba", „segítsétek a falu időseit" tanári kérésen nem volt ma divatos – tolerancia, kooperáció, érzékenyítés – címke. Természetesen hangzott, és odafigyelésről, tiszteletről tanúskodott.

Most, akik félévszázad elteltével itt összegyűltünk, ezt az odafigyelést, tiszteletet köszönjük meg.

Milyen szerencsések, már-már kiválasztottak vagyunk, hogy első osztályos tanítónk, Huszárik Sámuelné Mélykúti Mária itt van velünk, és ezzel az osztályfőnöki órával visszaidézi régmúlt énünket.
Ugyancsak velünk ünnepel Kovács Sándorné negyedikes tanítónk is, valamint Gál Csaba testnevelőnk. Itt és innen üdvözöljük őket, jó egészséget kívánva.
Murányi Éva az utolsó évünkben adta át orosztudását, de hála jár érte.
Botlik Sándorné Györe Judit tanárunknak szeretettel gratulálunk a Jasná jeseň szlovák énekkarért kapott megyei kitüntetéshez.
És mekkora öröm, hogy itt köszönthetjük Béla Imréné magyartanárunkat, aki már a hatvanas években, amikor híre-hamva sem volt a drámapedagógiának, ezt a módszert alkalmazva foglalkozott velünk. Nem csoda hát, ha az utolsó, igazgatói beszédemben őrá hivatkoztam, felidézve azt az 1965-ös szakfelügyelői látogatást, amelyen A Pál utcai fiúk egyik jelenetét adtuk elő.

Fejezzük ki tiszteletünket azoknak a tanárainknak is, akik már nem lehetnek velünk.
Emlékeztek a díszes-kalligrafikus B betűt író Bakos János igazgatóra, aki az évnyitón – tréfásan – üresfejű x. osztályosoknak nevezett bennünket?
Hősz Ilona igazgatóhelyettesre, akinek gyöngybetűit generációk jutalomkönyvei őrzik, és aki a szlovákórákon – a kissé kopottas pianínóval kísérve – velünk énekelte a Čo si taká smutná, Aničkát?
A földrajzot, rajzot, magyart is tanító hetedikes-nyolcadikos osztályfőnökünkre, Hadházi Sándorra, akinél diófapáccal festettünk, és aki még azt is megtanította nekünk, hogy a Jupiter holdjai retrográd mozgást végeznek?
És Szüle Zoltán ötödikes-hatodikos osztályfőnökünkre, akinél énekeltünk és számoltunk az órákon, s akitől – bevallom – kissé féltünk is?
Nemcsak az események menetét, hanem a történelmi összeállásokat is megértette velünk, sőt tanulásmódszertani tanácsokkal is ellátott bennünket dr. Józsa Fábiánné.
Lendületes, igényes, lelkesítő, példaadó orosztanárunk és csapatvezetőnk volt Petrik Imréné Endrédi Erzsébet.
A mumus fizikaórák hangulatát Szabados Antal – miközben ujján pörgette kulcscsomóját – „jamesvatt"-os tréfákkal oldotta.

„Az embernek kézzel, lábbal – gyomrával és tüdejével is – emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz." (Ancsel Éva)

Hát tisztelt Tanáraink, kedves Osztálytársaim! Emlékezzünk!

Dunaegyházán, 2018. október 27-én, az 1968-ban végzett osztály találkozóján

Huszárik Ildikó

Módosítás: (2018. november 05. hétfő, 17:30)